2009. április 8., szerda
#292
Foszlány a fiúról, aki nem a bányában dolgozik
Egy órával hamarabb akartam kelni. Kitekerni a szigetre, összefagyni míg odaérek, aztán fájni, az égbe szökő vérnyomás miatt szemem előtt cikázó pöttyöket bámulni szűk negyedórát, aztán hazajönni ücsörögni még kicsit a kádban. A kádnak, aminek az egyik végén zabpelyhes szappan medve áll, a másikon meg macskamancs cincálja foszlányokra a fürdőhabot.
Elaludtam persze. És már arra sem emlékszem, mit néztem éjjel. Az álmok persze meg vannak ma reggel is. Főzök egy teát. A macskának engedek egy kis vizet a mosogatóba, hogy pancsoljon, addig legalább nyugtom van tőle. Csurgatok egy kis mézet a maradék kenyérre. A matehoz jó a mézes kenyér. Aztán még a mézcsurgatótól ragacsos kézzel elkezdem a google maps-et böngészni. Itt a nyár, jönnek a vidám boldog reklámok. Dömping. Hisz ilyenkor lehet igazán bármit eladni. Amúgy sem tesz rosszat a világtágító törekvésemnek, ha részt veszek külföldi projectekben. Bármilyen apró minőségben. Mert helyszínt keresni azért nem a szakma csúcsa. Mégsem tudnék ennyi idősen épp többet vagy jobbat kívánni.
Persze nem egyszerű ez sokszor. Találni mondjuk Budapesten olyan tipikus egyszintes amerikai házat, aminek a hátsókertjére erkélye van. De általában az előzetes igények egy-két nap alatt, egy főbb szempontra korlátozódnak. A titok abban rejlik, hogy rá kell érezni előre melyik lesz az, aztán az alapján minden lehetőséget felkutatni.
Amikor néhány éve kimentem egy nap Kuncának segíteni, hogy kifessük a szobáját, még ez a nadrág napi használatban volt nálam. Gondoltam nem történhet vele túl nagy baj. Persze már ismerhettem volna annyira, hogy a fal helyett engem fog mázolni. Eltettem munkás nadrágnak. Most meg majd kúszok-mászok egésznap, erre épp jó lesz.
Amikor másfél éve megvettem ezt a fényképezőt, még elképzelésem se volt, mit kezdjek majd magammal egyszer. Na most se sok, de akkor még egyáltalán semmi, körvonalak vagy árnyak sem. Azt tudtam, hogy szeretek fotózni, meg azért Kunca is adott némi lökést. Talán szerencsém is volt. Épp több pénzem volt egyszerre, mint előtte bármikor. Nem, lakásra nem futotta... A pénz meg már akkor sem cél volt nálam, mint inkább eszköz. A döntéstől számítva, nem túl sokat vártam, hogy megvegyem ezt a fényképezőt. Mumint felhívtam azért, hogy tudja következő reggel egy évnyi minimálbért hmm... szórok ki az ablakon. Nem megerősítésre vágytam, csak tudatosítani akartam magamban, hogy nincs ezzel a döntéssel semmi gond. Mumin persze nem kezdett el kioktatni, de nem is erősített meg. Amilyen finoman csak tudta, úgy kérdezte meg, tényleg szükségem van-e arra a gépre. Nem, nem volt, csak úgy vágytam rá. Arra van szükségem, hogy a vágyaimat kielégítsem. Ez elég indok nem? A pénz a fiókban, vagy rosszabb esetben a bankban, semmilyen vágyat nem elégít ki. A gép meg egy csoda volt már amikor először a kezemben tartottam. Persze, tudom csak egy tárgy, sőt egy gép, de akkor is, egy fényképezőbe a világot bele lehet zárni. Nem is nagyon sajnáltam a pénzt, akkor sem mikor le kellett számolnom. Papír helyett beteljesült vágy. Nem olyan rossz üzlet azért. Az egyetlen kétségem az volt, hogy ez nem több gyerekes játéknál. Egy újabb kihasználatlan tárgy, ami a beteljesült vággyal együtt kerül majd a fiókba.
Belecsúsztatok a táskámba egy könyvet, néhány almát, meg a gépet. Mind munkaeszköz. A gép is félig meddig, de ma már értem miért kellett megvennem. Az ablakra akasztott hőmérő szerint már most húsz fok van. Nekem meg a szigetre kell mennem teret fotózni. Füveket meg fákat, meg sétálni a napon. Ennél nyugodtabb már csak annak az embernek lehet a munkája, aki éjszaka lekapcsolja a város világítását. Persze a sok séta fáraszt, a víz meg vonz. Egy fél órát ücsörgök a japánkertnél. A lábam a vízbe lóg, én az agy manipulálásának lehetőségeiről olvasok. Aztán nem sokkal később már egy téren ácsorgok. A hasam kordul. Előebéd. Körtés, maracuyás~ és csokis-túrós rétes egy cappuccinoval. Hátha kicsit élénkebb leszek. Még néhány parkot végig járok, aztán átülök a bonnevillere. Messzebb is kell jutni. Még mielőtt indulnék összefutok Keppel. Szűk fél órát ücsörgöm vele a város közepén a fűben. Mert kellenek a szociális impulzusok. Aztán meg csak motorozom. A sisak nyitott, a szél az arcomba vág. Általában jól esően, de néha nagyobb bogarakat is. Mégis az egész valahogy feltölt. Amikor a Duna felett átvágok, már aranyifjúnak érzem magam. Valahogy jobban is látok ma. Olyan helyet találok a városba, olyan kilátást, olyan különlegességeket, amik mind ámulatba ejtenek. Amik mellett ezerszer mentem el. Bevallom, én ezelőtt sosem láttam a várost a gellért-hegy tetejéről. Még a környezetemben lévő lágyan pettingelő tinédzserek rajzása sem zavarja meg a harmóniát bennem. Végig sétálok a Kopaszi-gáton, ahol a Duna olyan arcát mutatja, ami néhány kilométerrel feljebb elképzelhetetlen. Még a kakaós csigára is felmászom a Nemzetinél, csak hogy szebb képeket láthassanak az angolok. A Ligetben a tóban futkározni egy világos kékszemű francia bulldog kölyökkel, tényleg már csak apró pont a nap végén. És ez egy munka nap volt. Hosszú, komoly feladattal, koncentrációt igénylő. A dugó sem zavar a hídon. Minden szembejövő motorosnak másképp integetek. Jójó, ez most ilyen lett. Nem írhatok nektek mindig rosszakat. A képekért meg oda voltak. Aztán meg mehettem volna moziba. Persze már nem érnék oda, de maga lehetőség. Tudjátok, ennek az egésznek csak egy tanulsága van, amit én megmondtam már jó előre. A tél sem tart örökké.
2009. április 9., 08:55
én is ezért vártam annyira nagyon a tavaszt! amúgy jó volt ezt a postot olvasni, bár nem hiszem hogy ennyire ritkán fordul elő veled az ilyesmi! :*
2009. április 9., 10:48
csak nem a helen mirrenes-moszados filmhez dolgozol te is?
2009. április 11., 00:44
dehogyis. a nyári reklámdömpinghez serénykedem :D