2012. február 28., kedd
#573
ez a hajó elsüllyedt. pedig ideje lenne újra utazni. máshová, de máshol
xibalba.blog.hu , holnaptól
2011. augusztus 27., szombat
#572
Nyár van és árad a Duna
A lábad lelóg a hídról
Halakat karmol
Azt hiszem itt az ideje.
Holnaptól.
2010. november 28., vasárnap
#567
Foszlány a világnak épp csak nem a másik végén 9/
A falu a szokott képet mutatja. A parton háznak nevezhető fából tákolt vityillók sorakoznak. Köztük néhány itt normálisnak nevezhető szobányi mérető téglaház. Egytől egyig a tengerbe szakadt terasszal. A teraszok még dacoló részén műanyag székeken ülnek a helyiek. Előbb utóbb persze már ez sem lesz, mert a vasbeton nem engedi a lecsüngő részeket, a tenger nem kegyelmez, és előbb-utóbb magával rántja majd az egész házat. Látni rá példát a parttól négy-öt méterre. Kicsit arrébb egy valótlanul hatalmas rája maradékát zabálja egy kóbor kutya. Annak ellenére, hogy a kutyákban kutatva sem lehet felfedezni egyetlen fajta nyomát sem, mégis mind pontosan ugyanúgy néznek ki. Amelyik épp szembejön, arról is csak onnan tudna, hogy az előbb nem ő cincálta a ráját, mert ennek már egy 3 poundos homár van a szájában.
Nyomokban látszik a 88-as úton is, hogy ennél voltak szebb idők is errefelé. Nyomokban még látszik, hogy egyszer betonút volt ez is. Gondolom ahogy megépült a vasút, és elkezdődött az elnéptelenedés, az utat egyszerűen hagyták elpusztulni. Az egész térségre ez a jellemző. Mintha húsz éve valaki elzárta volna a pénzcsapot, aztán aki tudott elmenekült, a többiekre pedig rárohad a környék. Persze a bája elvitathatatlan, a hangulata visszaadhatatlan, de valójában a pusztulás szaga mindent körbeleng. Az úton idefelé az átmenő forgalom nagysága ellenére is rengeteg a csöndbe üzlet, disco, étterem. JuanCarlos szerint ez a biztonság ára. Harminc éve más volt itt minden. Akkor mindenkinek volt pénze. A Sierra Madreban termelték akkoriban a legtöbb kokát a Földön. Minden második bódéház üzletté vált, és kereslet volt is jócskán. Építkezni is kezdtek téglából, akár kétszintes nagyobb házakat is. JuanCarlos szerint túl jól éltek az emberek. Ezen a környéken nincsenek hozzá szokva a pénzhez. És hirtelen volt belőle rengeteg. Üzletek és éttermek nyíltak. Az út mentén pedig bárhol lehetett egyéjszakás szerelmet találni. Valahol itt érnek véget a regények. Aztán ahogy egykor Marquez világa, úgy ért véget a jólét is. A nyolcvanas évek végén a kormány lépéseket tesz a cartelek ellen. Lényegében háborút indítanak. 93-ban meghal Escobar, de a hanyatlást nem ez indítja el, ez már csak egy jel. A kokatermelés pedig átköltözik Peruba. Egy ideig még útvonalként megmarad a környék, de aztán hamarosan a mexicoiak ráteszik a tenyerüket a transzportra. Nagyjából ekkore csődbe is megy minden. Nem csak az üzletek és az éttermek, hanem valójában minden. A házakat nem építik tovább, és az utakat sem foltozzák már be. A teherautók egytől egyik, de a személykocsik többsége is ebből az időből való. Azóta bármilyen változás történt, az csak az idő megállíthatatlan rothasztásának köszönhető.
El Cabo erre a legjobb példa. Valószínűleg egykor több turista is lehetett erre, de a házak többségét ma már nem is lakják. A parton lévő halászbárka felét már lerágta a homok, de a maradéknak sem lehet túl ideje. Egy bizonyos idő után, a végén, felgyorsul a rohadás. Minden viskó oldalára fel van festve, hogy étterem, enni mégis alig lehet valahol. Nem nagyon van mire hagyatkozni. Végül az olasz srác után megyünk be egy bodegába. Hátha ő tudja a tutit. Az oszlopra szögelt táblára krétával van felírva az étlap. Összes hétféle étel. Aztán megjelenik a tulaj, a mamma, akinél autentikusabbat elképzelni sem lehet. Langusztát kérek, de az majd csak holnap lesz. Így van ez az étlapon felsorolt többi étellel is, kivéve egyfajta halat. Végül arra is több mint egy órát várunk a teraszon egy összetákolt tető alatt, amin öt-tíz centiként talál utat az eső. Fél méterrel kijjebb igazi mediterrán módon zuhog. A tenger mégis oly nyugodt, hogy a bárkák sem mozgolódnak tetején. Nyugodtak, mert a tenger ezen a részen annyira végtelenül tisztán zöld, hogy boldogan múlnak el a dolgok.
2010. november 23., kedd
#562
Foszlány a világnak épp csak nem a másik végén 8/
Kellene még néhány léc, pár csere abroncs, csörlő a hűtőre szerelve, gallytörőrács, de a legjobb mégis az lenne, ha daewoo alja nem tizenkét centi magason ülne. Bátran indulok neki, mintha semmi sem állíthatna meg. Nem is annyira durva az út. Az árkokat kell csak elkerülni. Két perc alatt több mint egy kilométert sikerült megtenni. Aztán egy akkora tócsa borítja el az utat, amit Valkón már tónak neveznének. Kiszállunk és töprengünk. Talán inkább Venezuelába kellene átruccanni, innen már úgy sincs messze. Egy biztos, itt ezzel az autóval nem jutunk át. Ekkor áll mellék a dzsip a két wayuval és fekete tinédzser sráccal. Ők szívesen segítenek. Tudják ők is rögtön, ez az út így lesz igazán csak nagy kaland. Persze a saját személyautójukkal soha nem vágnának neki. Katlin és Corazón átül a dzsipbe, a tinédzser srác a platóra, hogy a daewoo minél kevésbé legyen terhelve, hozzám pedig beszáll az egyik wayu vezetni az autót. Ők ismerik az utat, amiről azonnal le is hajtunk, és átváltunk a vasúti töltésre. Csak amíg kikerüljük a legnehezebb szakaszt. Mert csak az eleje ilyen durva, utána minden rendben lesz. A töltés mellett amúgy sem haladhatunk, mert az a vasútfenntartó tulajdona, és a rendőrök nagyon megbüntetnek érte. Már pedig itt rendőr van minden bokorban. Szó szerint értve.
Az út végtelen hosszúnak tűnik. Beszélgetek a sráccal, ami nem egyszerű közös nyelv nélkül. Ráadásul odakinn már legalább 36 fok van, és a por folyamatosan ömlik be az ablakon. A jobb szakaszokon. A por a barátunk, mert ott legalább járható az út. Még kétszer hajtunk át a árkon-bokron, hogy a töltés mellett kikerüljük az út egy-egy járhatatlan részét. Körülbelül száz kilométer múltán, mikor már a srác is megunta a platón lévő jégtömbökön az ücsörgést és átszállt hozzánk, wayu sofőrünk megszólal. Famous Puerto Bolivar. Ők eddig jöttek. Ha balra tovább megyünk, negyed óra múlva elérjük El Cabot. Kolumbiai negyed óra múlva. De már semmi sem állíthat meg minket. A falu határáig zökkenőmentesen jutunk el, leszámítva a kecskéket. Chivo. Azt hiszem a környékre ez a legjellemzőbb. Hogy minden bokorban legalább két kecske él. A túlzsúfoltság érezhető megviseli őket. Az út szélén ácsorognak csapatokban, és épp mikor melléjük ér az autó, mindig halálra rémülnek, és megpróbálnak egy szökkenéssel indítva átrohanni előtte. Valószínűleg az egyetlen helyi recept is így kezdődik. Szakajt egy gidát a csordából. Mikor egy csapat chivo mellé érsz fék helyett gázra lépj. A hatás garantált. Utána már csak egy félbe vágott olajos hordóra, és némi parázsra lesz szükséged a robbantott kecskéhez. Jó étvágyat.
Végül eljutunk a tengerig, de a valódi célunknak a sivatagnak nyoma sincs. Habár a növényzet hasonló, mint ami egy homoksivatagot előz meg. És már az út is egyre szárazabb egészen, egészen El Caboig. A falu határa átgázolhatatlannak tűnik. Vitatkozunk Corazónnal. Szerinte nagy lendülettel neki kell menni. Szerintem meg innen már be is tudunk sétálni, de én nem vagyok semmi kaland elrontója. Tövig nyomom a gázt, és körülbelül az út helyén lévő tó negyedéig jutok. Mire az ajtókon elkezd beömleni a víz, már Corazón egy helyivel az autó mellett áll. A kocsi elejére ülnek, így sikerül kitolatni. A falusi elkezdi mutogatni merre lehet a vízen áthajtani. Közben a kocsiból csordogál kifelé a víz. A motortérből füst száll fel. Újra neki megyek, de most már lépésben, a wayu pedig mellettem sétál térdig vízben, hogy mutassa az utat. Próbáljuk a többi tavat elkerülni, kóválygunk az utcákon, de végül bejutunk. Az egyetlen turista azonnal meg is talál minket. Látta, hogy jövünk. Az egész falu látta, és azóta rólunk beszélnek. Errefelé nem szoktak személyautót látni, őt a vezetője dzsippel hozta, de még azzal is többször elakadtak. Ugye tudjuk, hogy nem vagyunk normálisak? De szerintem túloz, egyszerűen csak bátrak vagyunk, de szerinte a bátorságnak ehhez a szintjéhez bolondnak is kell lenni.
2010. november 18., csütörtök
#557
Foszlány a világnak épp csak nem a másik végén 7/
Colombiára nincs térkép. Nincs térkép ami elmondaná mi vár rád az úton. De ennél kevésbé átvitt értelemben sincs. Nem létezik például működő gps softwer, de a google se képes navigálni. Lényegében egy vaktérképünk van összesen két támponttal. Rioacha után valamikor le kell fordulnunk a 88asra. Dehogy ez milyen messze van, legalább 150 kmnyire még. De bárkit kérdezünk meg, hogy merre is kellene tovább menni, mindig azt mondják, hogy maximum fél óra múlva a sín előtt balra. Itt pedig aránylag ritkák a vasúti kereszteződések. És annak ellenére, hogy a colombiai fél órákat már rég kiismertük, mégis csak jelent valamit, hogy mindenki ugyanazt mondja. Ahogy az is jelent valamit, hogy mindenki megkérdezi, hogy béreltünk-e már megfelelő autót, ami vár minket a helyszínen, mert a daewoo szarosznak esélye sincs. Mi pedig lelkesen bólongatunk, hogyne egy humvee már vár minket a kereszteződésnél.
A kereszteződést nem lehet eltéveszteni. Az út felett völgyhídként ível át a vasúti sín, és annyi bódé van körülötte, hogy egyértelmű, itt két jelentősebb főút találkozik. A bódék szinte mindegyikéből ételt árulnak. Hosszában félbe vágott olajos hordókon sütnek ezt azt. Az autót pedig azonnal megrohanják a mandarinárusok. Kozmopolita európaiak vagyunk. Nem merünk megállni, és komolyabb nézelődés nélkül bőgázzal hajtunk tovább, ahogy Mad Max tenné a sivatagi banda tanyájáról. Megérkeztünk. Ez itt már a világ segge, és még több mint száz kilométer van hátra.
Nem is értem miért féltettek minket. Rendben, nem egy Hungaroring az út, és néhány kátyút ha elkapnánk biztos ketté törne a féltengely, de alapjában véve egy tisztességes betonút ez. Ha nem is olyan, mint amire számítana az ember egy két-számjegyű térképen vastagvonallal jelölt út alapján, de ilyesmin meglepődni a világnak ezen a felén csak a végtelenül naivak vagy hülyék tudnának. Jócskán az országúti sebességhatár felett haladunk, talán negyed órát összesen, amikor elérjük a következő kereszteződést. Ha lehet még disztópikusabb az elsőnél. Jobbra és balra vezet út, egyenesen meg csak valami afféle. Nálunk ez néz ki így, amikor egy autópálya építés előtt rendezni kezdik a területet, és már az akadályokat letarolták, de nem történt még semmi más. A vaktérkép szerint viszont nyíl egyesen vezet az utunk.
Sohasem értettem, miért nem nyúlhatok a matchboxokhoz. Persze felnőtt fejjel, félig felnőtt fejjel, már másképp látom a dolgokat. Én tényleg gyilkoltam a kisautókat. Csak akkor meg miért vittek engem oda. Negyed évente meglátogattuk a nagynénéméket Nógrádban. Az unokatestvérem szobájának a falát rally poszterek díszítették az egyik oldalon végig a plafonig. A másik felén viszont egy több szint polcrendszer volt a falra szerelve. Tele makulátlan fényezésű érintetlen matchboxokkal. Szerintem volt olyan is, hogy azokkal álmodtam. És hiába ígértem meg neki, hogy egy karcolás sem lesz rajtuk, sohasem vehettem le egyet sem. Persze a Mátrában tartott rally versenyekre mindig vittek magukkal. Mennyire untam. Nem értettem mi abban az izgalmas, hogy pár pillanatra látunk egy-egy kocsit, ahogy elhúz előttünk. Miért nem maradunk inkább otthon, játszani a matchboxokkal karambolost, és nézni a tévében a camel trophyt. Azért oda voltam akkoriban. Az volt az én autóversenyem. Ahol többet vitték az autókat, mint mentek velük. Ahol lerombolták az autókat. Ahogy én a matchboxokat általában. Már akkor tudtam, egy nap autóversenyző leszek, és elindulok a camel trophyn. Aztán az álom persze szertefoszlott. Nem is akartam már autóversenyző lenni, és a camel trophyt magát is megszüntették. Nem gondoltam, hogy a sors valaha mégis dob majd elém egy esélyt.
